3.Évad 7.Fejezet. Harry szobája

Harry szobája

Madi szemszöge:

Lassan sétáltam fel a lépcsőn. Hosszú és fárasztó nap volt. Logan felnyitotta a szemünket, hogy nagyon nagy veszélyben vagyunk. Főleg én. Szeretném azt mondani, hogy az egész csak egy nagy hülyeség, de...sajnos nem az. Harry elment. Tudják, hogy itt hagyott, és annyira ők sem ostobák, hogy nem jönnek rá, miért. Az életem eddig is nagy veszélyben volt, de most, ez még jobban meg sokszorozódott. Logan tudja, hogy itt vagyok, és lehet, hogy már mindenki tudja..akkor pedig csak időkérdése, hogy mikor rohamoznak meg minket. Erre viszont nem vagyunk felkészülve. Ha megtámadnak minket, akkor nagy valószínűséggel ők nyernek. A(z) One Direction nem elég erős. Harry nélkül nem. 

Mielőtt beléptem volna a szobámba megfordultam. Harry szobájának ajtajára tekintettem. Nem tudom miért, de oda mentem. Nagy betűkkel rá volt írva, hogy "HARRY". A kilincsért nyúltam és óvatosan lenyomtam. Kicsit meglöktem, ezáltal az ajtó lassan kinyílt előttem, feltárva Harry dolgait.

Beléptem és azonnal megcsapott az az illat. Harry illata. Az, hogy lehet? Hiszen már lassan 4 hónapja, hogy a szoba tulaj nélkül van. Mikor múltkor itt voltam nem éreztem.

Talán azért, mert nem is figyeltem oda rá. Túlságosan lefoglalt, hogy milyen érzések voltak bennem. Ez most más. Olyan kellemes.

Tapsoltam egyet, ebből adódóan, fény töltötte meg a szobát. Nem volt túl erős a fénye, olyan meghitt. A függöny el van húzva, az ablak még nyitva áll, pedig már sötét van kint. Kellemes, nyári, esti szellő hívta fel magára a figyelmemet. Olyan más volt most az egész. A légkör, egyszerűen minden.

Louis szemszöge:

-Louis.~Szólított meg Liam.

-Igen?~Fordultam meg.

-Mit csináljunk most? Veszélyben vagyunk, mind...főleg Madi. Most nem bírnánk őt megvédeni. Nem vagyunk elegen.

-Miért tőlem kérdezed?~Tártam szét kezeimet.

-Mert most te vagy a főnök. 

-Nem Liam. Nem vagyok főnök!~Nyilvánítottam ki ingerülten. 

-De igen. Harry elment, és utána te vagy az egyetlen, aki képes vezetni a bandát.

-Liam, most komolyan. Nyisd már ki a szemed. Szerinted képes vagyok vezetni? Az emberek sorban lépnek ki. A végén nem maradunk már csak mi öten.~Kiabáltam.

-És akkor mi lesz? Akkor öten leszünk, és? 

-Mi az, hogy és? Akkor teljesen tönkre megy minden. A(z) One Direction végleg csődbe megy. MIATTAM.

-Ezért nem te vagy a hibás Louis. Nem tehetsz arról, hogy te nem Harry vagy.

-Mit csinálok rosszul?

-Nem csinálsz rosszul semmit. Téged nem hajt a bosszúvágy. Benned nincs meg az a motiváció ami benne. 

-De nekem is van motivációm. Beszeretném neki bizonyítani, hogy képes vagyok elvégezni a rám bízott feladatot. Megígértem neki Liam, hogy nem hagyom cserben. Erre? Nézd meg. Alig vagyunk páran, mindenki minket fenyeget és senki nem fél tőlünk. Szó szerint viccet csináltam a(z) One directionből. Cserben hagytam őt, pedig megígértem, hogy nem teszem....és nem tudom, hogy hogy hozhatnám rendbe. Ha Harry visszajön és meglátja ezt, helyben kicsinál.

-Nem te tehetsz róla. Hányszor bizonyítottál már Harrynek? Csomószor. Ha Harry visszajönne, nem azt látná, hogy alig vagyunk páran, hanem azt, hogy ahányan vagyunk, élünk. Él a szerelme, a barátai, mert megvédted őket. Nem hagytad őt cserben. Louis. Újra bebizonyítottad, hogy a legjobb kezekbe adta az irányítást. És ha visszajön...ezt megfogja neked köszönni. 

-...Nem érzem úgy, hogy mindent megtettem. Bűntudatom van.

-Miért? Miért van bűntudatod? Mert olyan emberek itt hagyták a bandát, akik igazából sosem voltak velünk? Akik ahányszor csak tudtak keresztbe tettek nekünk? Ha ezt Harry látná, mérhetetlenül büszke lenne rád. Kiderült, hogy kik az igazi bandatagok és kikben lehet megbízni. MIATTAD.

Nem tettél semmi olyat, amit megbánhatnál, azon kívül, ahogy mostanában velünk, és Eleanorral viselkedsz. 

-Liam....köszönöm.~Néztem rá hálásan, majd szorosan megöleltem. 

-Ezért jössz nekem egy finom vacsorával.~Nevetett.

-Fő az önzetlenség.~Nevettem én is.

-Hát, ez van.~Mosolygott.

-Tényleg. Mi lesz Madivel? Ha megtámadnak minket, mit csinálunk?

-Harcolunk, és megvédjük. Őt is, és a barátnőinket is, ha kell az életünk árán, ugyanúgy, ahogy eddig is tettük. Nem a mennyiség, hanem a minőség számít.~Kacsintott rám, majd a konyha felé vette az irányt.

-Hát azért egy háborúnál nem árt, ha sok embered van.

-Inkább kevesebben legyenek, mint, hogy szó szerint hátba támadjanak.

Madi szemszöge:

Tekintetem az ágyára tévedt. Észre sem vettem, hogy elmosolyodtam. Mennyi emlékem kötődik ehhez az ágyhoz. Mennyi szép emlék. Szemeim könnyesek lettek, de nem a bánattól. Az emlékek amiket itt éltünk meg. 

Haragudhatok Harryre, azért amit tett, vagy elfogadhatom és tovább léphetek. A harag csak engem emésztene fel, úgy ahogy vele is tette. Még ha gyűlölném is azért, amilyen fájdalmakat okozott, szép emlékeink is voltak. Boldogok voltunk, még ha nem is sokáig, de azok voltunk. Megismerhettem, azt az oldalát, amit csak nagyon kevesek ismernek. Láttam őt gyengédnek, erőszakosnak, kedvesnek, bunkónak, szeretetteljesnek, szívtelennek, törődőnek, közömbösnek...szenvedélyesnek. Szóval elmondhatom, hogy olyan oldalairól is ismerem, amikről sokan nem is tudnak. És tudom, hogy ez a bunkó, szívtelen Harry, csak a felszín. Mélyen, egy nagyon érzékeny lélek lapul. Még ha tagadja is. Én láttam. Láttam azt az oldalát. Egy teljesen más embert ismertem meg, akibe beleszerettem. Mert akármit is mondok, akár mennyire gyűlölni akarom...nem tudom. Mert emlékszem az emberi oldalára. És ez nem engedi, hogy gyűlöljem. Szeretem őt! Még így is, ezek ellenére is. A sok szörnyűség után is amiket tett, szeretem őt.

Előttem van, amikor először összenéztünk. Amikor ott állt a házam ajtajában, és Eleanort kereste. Azok a gyönyörű, zöld, igéző szemek. Amik kíváncsian és huncutul csillogtak. Amikor először hallottam a hangját, megborzongtam tőle. Tudtam, hogy veszélyes, mégis, már ott megtetszett. Annak ellenére, hogy éppen a legjobb barátnőmet akarta elrabolni. Másodjára. Sok szörnyűséget tett, de csak azért, mert vele is sok szörnyűség történt. Rengetek fájdalmat átéltem miatta, de úgy érzem, hogy megérte. Ezek miatt vagyok az, aki. Ha ez mind nem történik meg, még mindig csak pultos lennék egy clubban. Minden nap ugyanazt csinálnám. Izgalmakat hozott az életembe. Régebben mindig azt kérdeztem magamtól, miért pont én? Miért pont velem történik ez? Most már tudom. Ezeken kellett keresztül mennem, ahhoz, hogy az élet pozitív oldalát lássam. Hogy észre vegyem, az élet apró, gyönyörű dolgait. Hogy megtudjak bocsájtani, és tiszta szívből tudjak szeretni.
Egyszerre voltam túl sok, és túl kevés a férfinak,aki a minden, és egy nagy senki volt egyszerre.
Ez a sok fájdalom kellett, hogy tudjam értékelni azt amim van. Túl makacs voltam és öntörvényű.
Meg kellett változnom, akármilyen úton-módon. Most már tényleg kijelenthetem, hogy felnőttem. Nem vagyok többé, az a csökönyös kisgyerek, aki voltam. A fájdalom megtanított felnőtt ember módjára gondolkodni, és látni a világot.
Úgyhogy, akármennyire is nem akarom bevallani, de sokat segített nekem, azzal, hogy ennyi fájdalmat okozott.
Büszke vagyok arra, aki most vagyok.
Elmosolyodtam, és végig simítottam párnáján.
-Madi.~Az ajtóra szegeztem tekintetem, ahol Eleanor állt, leplezett meglepetséggel arcán.
-Igen?
-Nem tudtam, hogy itt vagy. Csak az ablakot jöttem becsukni.~Mosolyodott el halványan.
-Nyugodtan.~Mosolyogtam rá. Oda sétált és gondosan becsukta, majd megigazította a függönyt.
-Jól vagy?
-Igen.~Bólintottam mosolyogva.
-Most olyan....más vagy.~Nézett rám. Ajkai mosolyra húzódtak, miközben az arcomat fürkészte.
-Másnak is érzem magam.~Bólintottam.
-Nem értem.~Nevetett fel.
-Rájöttem, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. Eddig csak a fájdalmamat kötöttem hozzá, de rájöttem, hogy mennyit segített nekem. Ha nem történnek meg, ezek a dolgok, akkor még mindig az a önfejű kislány lennék. Felnőttem. Erősebb vagyok, mint valaha. És ezt mind neki köszönhetem.
-Madi.~Suttogta Eleanor és hitetlenkedve nézett rám.
-Mi az? Te nem így látod?~Kérdeztem kicsit ijedten.
-..Annyire büszke vagyok rád.~Könnyei megjelentek szép, fiatalos arcán.
-Ne Eleanor, ne sírj.~Mosolyogtam.
-Én csak...emlékszem, hogy mennyi mindent csináltunk együtt, kislányként. Most pedig itt vagyunk, felnőttekként. És én...annyire büszke vagyok rád.
-Jajj El.~Álltam fel és szorosan megöleltem barátnőmet.
-Én is nagyon büszke vagyok rád.~Suttogtam a fülébe.
-Itt meg mi folyik?~Kérdezte Louis az ajtóban állva, halvány mosollyal az arcán.
-Semmi. Én már megyek is, csak az ablakot jöttem becsukni.~Törölte le arcáról könnyeit El, majd Louis mellett kisurrant az ajtón.
-Bejöhetek?
-Gyere csak.~Bólintottam mosolyogva.
-Én is ide szoktam jönni esténként.~Nézett körbe a szobában.
-Nosztalgiázni?
-Is. Leginkább mérgelődni szoktam, hogy mekkora seggfej. És te?
-Letisztáztam magamban a dolgokat. Mikor először beléptem ebbe a szobába, hányingerem lett, mert csak a sok rosszra gondoltam. De nem élhetek így. Szóval, mikor ma beléptem, kellemes érzés fogott el. Jó itt lenni.
-Sajnálom
-Mit?~Vontam fel kérdőn szemöldököm.
-Hogy Harry elment, és itt hagyott téged, azok után amiket tett.
-Nem értem. Ezért, miért te kérsz bocsánatot?~Értetlenkedtem.
-Mert a legjobb barátja voltam, és észre kellett volna vennem, hogy mire készül.
-Louis. Ezért nem hibáztathatod magadat.~Ráztam a fejem.
-De igen Madi. Mert, ha lebeszéltem volna róla, akkor most nem itt tartanánk.
-Harry kiszámíthatatlan, honnan kellett volna tudnod, hogy mire készül? Kérlek, ne okold magad miatta, mert nem tehetsz róla.
-Borzalmas barát vagyok.~Hajtotta le fejét és neki döntötte a falnak.
-Mi? Úristen Louis. Hallod te magad? Harry nem is kívánhatna nálad jobb barátot. Harry hagyott itt téged, nem te őt, szóval, hogyha valakinek bűntudata kell, hogy legyen, akkor az Harry.
-....Az nap. Amikor mind a ketten összetörtetek és te elmentél, feljöttem, hogy jól kiosztom Harryt. Az ablak előtt állt és végig hallgatta a kirohanásomat, majd hozzám sétált és csak annyit mondott, hogy " Vigyázz Madire ". Akkor láttam utoljára.
-Elmenekült.~Mosolyodtam el.
-Igen. Igazából mondhatni, hogy jellemző is volt rá, de közben mégsem. Mindennel szembe nézett, kivéve egyetlen eggyel nem...
-Mivel?
-Az érzéseivel. Félt az érzéseitől, félt beismerni, hogy mit érez irántad.
-De ha tényleg szeretett, akkor miért csinálta ezt?
-Mert látta, hogy változik miattad. Már nem az az ember volt, aki előtte. Kezdett olyan lenni, mint Steph korában. És ez borzalmasan megfélemlítette. Nem tehet róla, szerintem tudat alatt, de félt, hogy ugyan úgy elveszít téged mint Stephet, ezért még mielőtt ez megtörténhetett volna, ellökött magától. Gondolj bele. Megbántott téged, így mennyivel könnyebb volt elmennie, hogy utálod őt. És így....talán neked is könnyebb, mert úgy emlékezel rá, mint egy szörnyetegre.
-...Sosem utáltam őt, Louis. Akármennyire is akartam, sose bírtam őt gyűlölni, pedig annyiszor megpróbáltam és annyira akartam...de nem ment. Egyet tudtam csak...szeretni. Több millió okom volt rá, hogy gyűlöljem és, hogy lemondjak róla..de a szívem nem engedte. Mert azokkal az apróra összetört darabokkal is...szerettem. És a mai napig szeretem. Nem bírok rá úgy nézni, mint egy szörnyetegre, mert a sok rossz mellett, sok jót is tett velem. Mellette tanultam meg, hogy mi az a szerelem, szenvedély, boldogság, izgalom, és ezeket....nem tudom elfelejteni. Ő mutatta meg, hogy milyen is igazán élni. És ezt, egyetlen rossz tette sem űberli.
-Ha most valaki azt mondaná, hogy újra élheted, de ugyanúgy fog fájni, mit válaszolnál?
-....Rámosolyognék, és azt mondanám, hogy újra akarom élni. Minden percét. Az elsőtől az utolsóig.
-Minden tiszteletem a tiéd Madi.~Rázta mosolyogva a fejét Loui.
-Miért?~Néztem rá értetlenül, de az arcomon ott bujkált egy mosoly.
-Az emberek 99%-a utálná.~Mélyen néztünk egymás szemébe, majd mosolyogva lehajtottam a fejem.